Én voltam mindig a kicsi, mindig kihagytak minden jóból. Arra vágytam, hogy kicsit rám is figyeljenek, ne csak a nőveremre. Fel kellet valahogy hívnom magamra a figyelmet. Verekedni kezdtem, nem viccből csináltam. Az iskolában folyton csak egy jelzővel illetek: menthetetlen.
Végre foglalkoztak velem a szüleim. Csak, hogy én lettem a problémás gyerek, akire mindig vigyázni kell, nehogy összeverjen valakit.
Aztán megvertem Apám barátjának a fiát, aki kórházba került. És mindenki kiborult. Beíratak egy düh kezelési tanfolyamra. De nem igazán segített rajtam, nem bántam, szeretem ez csinálni.
Aztán rájöttem, azért csináltam, mert élveztem, élvezem, hogy félnek tőlem és erősebb vagyok az áldozataimnál.
Tudtam, hogy ezt abba kell hagynom, vagy különben lecsukhatnak. A szüleim meg elfordultak volna tőlem. De abban biztos voltam, hogy olyan szakmám lesz, amiben erősnek érezhetem magam. Ezt elmeséltem az akkori barátaimnak akik innentől fogva csak:menhetetlen-nek hívtak.
Tudtam, hogy ezt abba kell hagynom, vagy különben lecsukhatnak. A szüleim meg elfordultak volna tőlem. De abban biztos voltam, hogy olyan szakmám lesz, amiben erősnek érezhetem magam. Ezt elmeséltem az akkori barátaimnak akik innentől fogva csak:menhetetlen-nek hívtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése